Kétféle ember létezett a nyolcvanas évek második felétől. akinek szüksége volt rá a munkájához, illetve akinek nem, de divat volt, és beszerezte.
Valamilyen rejtélyes okból vihar szerűen terjedt el a "dipótáska" az általános iskolások, de főleg az akkori szakmunkásképzős diákok körében. A célnak abszolúte nem felelt meg, ugyanis szinte lehetetlen volt bele gyömöszölni az aznapra szükséges tanszereket, netán valaki még az uzsiját is ebbe pajszerolta bele, akkor ki lehetett jelenteni, hogy egy gyufaszál sem fér már bele.....
A menőbbek a nagy csatos, fémkarimás, (mű)bőrből készült változatot favorizálták, a pórnépnek pedig maradt a közönséges kopogós műanyagféle, ami egy rosszul sikerült esés után simán kettérepedt a legváratlanabb helyeken.
Díszítését az akkoriban menő Casco, Cséb, Unicef, stb matricákkal oldották meg.
Mivel szinte mindig ráülve kellett becsatolni, a viseletes darabok előbb megpocakosodtak, majd a zsanéroknál engedett el az illesztés időnként.
Funkcióját tekintve viszont határtalan lehetőségek rejlettek benne!
Kitűnő volt vele tekézni, mivel az iskolák folyosóinak mettlachi kockalapjain eszeveszett tempóval lehetett nagy távolságokra is célozni, felbombázva a többi 23-24 darabot, osztálytársaink lepakolt dipóját.
Buszra várva pár percig kényelmes ülőhelyet biztosított gazdájának. Aztán ugye emlékszik mindenki az órák alatti néma csendben, kicsit lábbal megindítva oldalára puffanó, háttal álló tanárt szökellésre késztető effektekre..... Ezt akár megbeszélés alapján, egyeztetett időpontokra is lehetett kivitelezni.
A viselése is több módozatban történt, a menők peckesen
kihúzva magukat, a mutató ujjukat a fülről lelógatva, az
előlapjára helyezve hordták, a vagányabbak pedig lazán csak a
hónuk alatt cígőlték a suliba.
Aztán napjai lassan leáldoztak, átvette helyét a tollal kitűnően dekorálható, praktikusabb "szimatszatyor", de ezt majd máskor taglaljuk......
Utolsó kommentek